Amit kaptam, azt szeretném
továbbadni

Sokáig nem gondoltam arra, hogy egyszer majd a saját történetemről fogok írni.

Őszintén szólva még beszélni sem szerettem róla.

Mindig azt éreztem, hogy vannak nálam sokkal sikeresebb emberek.
Olyanok, akik nagy dolgokat értek el.
Akiknek valóban van mit mesélniük.

Én pedig csak egy ember voltam a sok közül.

Dolgoztam.
Kerestem a saját utamat.
Néha jól döntöttem.
Sokszor rosszul.

Nem láttam ebben semmi különlegeset.

· · ·

Aztán ahogy egyre több emberrel beszélgettem, lassan kezdtem megérteni valamit.

Az emberek nem mindig a legsikeresebb történetekre kíváncsiak.

Sokszor sokkal inkább arra, amelyik igaz.

Arra, amelyikben felismerik saját magukat.

Arra, amelyik nem akar többnek látszani annál, ami.

Ez nagy megkönnyebbülés volt számomra.

Mert rájöttem, hogy nem kell példaképpé válnom ahhoz, hogy hasznos legyek.

Elég, ha őszinte maradok.

Elég, ha nem hallgatom el a tévedéseimet.

Elég, ha elmondom, hogyan jutottam el egyik felismeréstől a másikig.

· · ·

A döntést nem én fogom meghozni az olvasó helyett.

Az az ő élete.

Az ő útja.

De talán adhatok neki egy kis bátorítást.
Egy gondolatot.
Egy történetet.

Valamit, amibe kapaszkodhat, amikor éppen bizonytalan.

· · ·

Én is kaptam ilyen kapaszkodókat.

Nem egyszer.

Volt, hogy egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy napokig gondolkodjak rajta.

Volt, hogy egy beszélgetés után egészen más szemmel néztem a saját életemre.

És volt olyan is, hogy valaki úgy hitt bennem, hogy én akkor még nem tudtam hinni magamban.

Ezeket az embereket soha nem fogom elfelejteni.

Nem azért, mert megoldották helyettem az életemet.

Hanem azért, mert segítettek másképp gondolkodni.

Utólag azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit egy ember adhat a másiknak.

Nem kész válaszokat.

Hanem új nézőpontot.

· · ·

Ekkor kezdtem megérteni azt is, hogy a tanítás talán nem is a legjobb szó.

Mert a tanításról sokan azt gondolják, hogy valaki fent áll, és megmondja, mit kell csinálni.

Én ezt soha nem szerettem.

Sokkal közelebb áll hozzám az, amikor két ember leül beszélgetni.

Az egyik talán egy kicsit előrébb jár egy bizonyos úton.

De attól még ugyanúgy ember.
Ugyanúgy hibázik.
Ugyanúgy tanul.
És ugyanúgy vannak kérdései.

· · ·

Ha valaha valaki úgy gondol majd rám, hogy segítettem neki, remélem, nem azért lesz.

Mert okosabbnak tart.

Hanem azért, mert érezte, hogy őszintén beszéltem.

Számomra ez sokkal fontosabb.

Nem szeretnék senki fölé állni.

Sokkal inkább szeretnék emberek mellé állni.

Mert én is pontosan tudom, milyen érzés egyedül keresni a választ.
Milyen érzés úgy felkelni reggel, hogy tele vagy kérdésekkel.
És milyen érzés este úgy lefeküdni, hogy még mindig nem találtad meg őket.

· · ·

Ha ebben a könyvben van bármi érték, akkor talán ez az.

Nem azért írtam, mert már mindent tudok.

Hanem azért, mert még mindig úton vagyok.

És ha valaki ezen az úton egy darabig velem tart, akkor talán mindketten gazdagabbak leszünk.

Ő abból, amit én megtanultam.

Én pedig abból, hogy volt kinek továbbadnom.

Mert érdekes módon a tudás is olyan, mint a szeretet. Minél többet adunk belőle, annál több marad bennünk.