Nem akartam többé
sodródni

Életem nagy részében azt hittem, hogy majd egyszer minden a helyére kerül.

Majd jön egy jobb lehetőség.
Egy jobb munka.
Egy jobb időszak.
Egy jobb döntés.

Sokáig vártam arra a bizonyos pillanatra.

Azt hittem, egyszer csak minden összeáll.

Ma már tudom, hogy ez nem így működik.

Az élet nem nagyon szeret várni ránk.

Miközben mi arra várunk, hogy majd egyszer jobb lesz, közben csendben telnek az évek.

Ezt nem azért mondom, mert sajnálom az elmúlt időszakot.

Nem.

Inkább azért, mert ma már egészen másképp látom.

Sokszor nem az a legnagyobb veszteség, hogy rosszul döntünk. Hanem az, hogy nem döntünk.

Csak várunk.

· · ·

Én is vártam.

Vártam arra, hogy majd valaki megmutatja a biztos utat.
Vártam arra, hogy majd lesz egy lehetőség, amelyben nincs kockázat.
Vártam arra, hogy egyszer minden teljesen világos lesz.

És közben szinte észrevétlenül sodródtam.

Nem rossz irányba.

Csak nem tudatosan.

Ez a kettő között óriási különbség van.

· · ·

Ma már úgy gondolom, hogy az ember nem attól sodródik, hogy rossz ember.

Hanem attól, hogy nem ő választ irányt.

Ha én nem döntöm el, merre szeretnék menni, akkor majd eldönti helyettem valaki más.

A körülmények.
A munkahely.
A félelmeim.
A megszokás.

Mindegyik nagyon ügyesen tud irányítani.

És közben még csak észre sem vesszük.

· · ·

Volt egy időszak, amikor ezt nagyon tisztán megláttam.

Nem egyetlen nagy felismerés volt.

Sok apró pillanat rakódott egymásra.

Egy beszélgetés.
Egy könyv.
Egy csendes este.
Egy séta.

Egyszer csak összeállt bennem a kép.

Rájöttem, hogy nem azért nem ott tartok, ahol szeretnék, mert kevés lehetőségem volt.

Hanem mert túl sokszor másokra bíztam a döntéseimet.

Nem szó szerint.

Sokkal finomabban.

Hagytam, hogy mások véleménye fontosabb legyen a saját érzéseimnél.
Hagytam, hogy a félelmeim nagyobbra nőjenek a kíváncsiságomnál.
Hagytam, hogy a megszokás erősebb legyen a változás iránti vágyamnál.

És ez volt talán a legnehezebb mondat, amit valaha kimondtam magamnak.

Nem azért, mert bántani akartam magam.

Hanem mert végre őszinte akartam lenni.

· · ·

Érdekes módon ettől nem lettem gyengébb.

Éppen ellenkezőleg.

Mintha egy nehéz hátizsák került volna le a vállamról.

Mert ha én is része voltam annak, hogy idáig jutottam, akkor én lehetek része annak is, hogy innen továbbinduljak.

Ez reményt adott.

Nem azt a reményt, hogy most már minden könnyű lesz.

Hanem azt, hogy végre a saját kezembe vehetem az irányítást.

Nem mások fölött.

A saját életem fölött.

· · ·

Ez azóta is sokat jelent nekem.

Mert ma is vannak nehéz napok.
Ma is vannak bizonytalan pillanatok.
Ma sem látom mindig a következő tíz lépést.

De már nem várok arra, hogy valaki majd megmondja, mit kell tennem.

Inkább megállok.
Átgondolom.
Imádkozom.
Tanulok.
Beszélgetek azokkal, akiknek adok a véleményére.

Aztán meghozom a döntést.

Lehet, hogy nem lesz tökéletes.

De az enyém lesz.

És ma már ez sokkal fontosabb számomra.

Mert rájöttem, hogy az élet nem attól lesz a miénk, hogy mindig jól döntünk.

Hanem attól, hogy vállaljuk a saját döntéseinket.

Talán ezt jelenti számomra a szabadság.