Tizenöt év
keresés

Ha valaki ma ránéz az életemre, könnyen azt gondolhatja, hogy egyszer csak eldöntöttem, új irányba indulok.

Pedig ez nem így volt.

Ez az út nem néhány hónap alatt kezdődött.
Nem is egy év alatt.

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy közel tizenöt évig kerestem azt a lehetőséget, amellyel egyszer szabadabban élhetek.

· · ·

Akkoriban még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mit is keresek.

Azt mondtam magamnak, hogy passzív jövedelmet szeretnék.

Ma már tudom, hogy ez csak a felszín volt.

Valójában nem a pénzt kerestem.

Hanem azt az érzést, hogy egyszer én rendelkezzek a saját időm felett.

Hogy ne mindig az óra mondja meg, mikor indul a napom.
Hogy legyen lehetőségem eldönteni, mivel szeretnék foglalkozni.
Hogy ne csak dolgozzak, hanem éljek is.

Ez a vágy sokáig elkísért.

· · ·

Ezért próbáltam ki sok mindent.

Voltak lehetőségek, amelyekről azt hittem, most végre megérkeztem.

Aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy mégsem.

Volt, amikor túl gyorsan hittem el valamit.
Volt, amikor túl sokat vártam egy rendszertől.
És volt olyan is, amikor egyszerűen nem voltam még felkészülve arra, ami előttem állt.

Régebben ezekre a próbálkozásokra kudarcként tekintettem.

Ma már nem.

Ma már inkább tandíjnak nevezem őket.

Drága tandíjnak. De mégis tandíjnak.

Mert minden egyes próbálkozás után vittem magammal valamit.

Néha egy új ismeretet.
Néha egy jó kapcsolatot.
Máskor csak egy felismerést arról, hogy ezt az utat többé nem szeretném választani.

· · ·

Sokszor kérdezték tőlem:

– Nem fáradtál még el?

Dehogynem.

Volt, hogy elfáradtam.
Volt, hogy csalódott voltam.
Volt, hogy magam sem hittem benne, hogy egyszer megtalálom azt, amit keresek.

Mégis volt bennem valami, ami nem hagyta, hogy végleg feladjam.

Akkor még nem tudtam megmagyarázni.

Ma már úgy érzem, hogy az ember szívében néha megszületik egy vágy, amely nem hagyja nyugodni.

Lehet egy időre elhallgattatni.
Lehet elfoglalni magunkat ezer más dologgal.

De attól még ott marad. Csendesen. Kitartóan.

· · ·

Én is sokszor félretettem.

Azt mondtam, majd később.
Majd ha több időm lesz.
Majd ha jobb lesz a helyzet.
Majd ha biztosabb leszek magamban.

Érdekes, hogy ez a „majd" milyen könnyen tud évekké válni.

Ha valamit sajnálok, talán csak ezt.

Hogy sokáig vártam a tökéletes pillanatra.

Ma már tudom, hogy olyan nincs.

Csak egy döntés van.

Elindulok.

Vagy nem indulok el.

A többit majd megtanulom útközben.

· · ·

Ha valaki most azt kérdezné tőlem, megérte-e ez a tizenöt év keresés, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy igen.

Nem azért, mert minden jól sikerült.

Éppen azért, mert nem.

Ha minden elsőre sikerült volna, valószínűleg ma egészen más ember lennék.

Lehet, hogy több pénzem lenne.

De nem biztos, hogy több bölcsességem.

És ma már ez utóbbit sokkal többre tartom.

· · ·

Most már látom, hogy nem kerülőutakon jártam.

Hanem tanultam.

Lassan.
Néha fájdalmasan.

De minden lépéssel közelebb kerültem ahhoz az emberhez, aki ma vagyok.

És azt hiszem, ezért volt értelme végigmenni rajta.